forrás: www.welcome2nepal.hu

"2004-ben 3 hónapot töltöttem Nepálban, ahol önkéntes tanárként segítettem egy nagyon szegény kis iskolában. Az alábbiakban az ottani tapasztalataimról fogok ezen az oldalon írni azzal a céllal, hogy esetleg másoknak is kedvet csinálok, hogy ilyen módon ismerjenek meg egy másik országot, melynek során önzetlen segítségükkel egy kicsit hozzájárulhatnak egy elmaradott ország fejlődéséhez is.
- Nóri-

2004 szeptemberében Nepálba utaztam, hogy ott önkéntes munkát végezzek egy civil szervezetnél. Ez így első hallásra kicsit meredeken hangozhat, de ha elmondom, mi vezetett el ehhez, talán érthetőbb lesz.
Abban az évben februárban jártam először Nepálban turistaként, és 8 napot töltöttem ott. Ez meglehetősen rövid időnek tűnhet, ahhoz képest, hogy milyen élményekben volt részem.

Mintha csak álmodtam volna az egészet, olyan volt az egész. Ámulatba ejtett az ottani emberek kedvessége, lelki békéje és higgadtsága, amely könnyen átragadt miránk is. Nagyon sokkoló volt viszont az a szegényes környezet és életminőség, amelyben az átlagemberek élnek. Őszintén csodáltam, hogy mindezek ellenére milyen alázattal és megbékéléssel fogadják el a sorsukat és élik életüket. A látottak arra indítottak, hogy átgondoljam magamban a saját életemet és hogy addig mit tartottam fontosnak. Óriási pozitív energiával feltöltötten érkeztem haza.
Minden vágyam az volt, hogy hosszabb időt is eltölthessek Nepálban újra. Nem tűnt reálisnak, hogy ezt megvalósíthatom, mivel itthon a munkám kötött és persze a pénz szűke. Hetekig-hónapokig 'lébecolni' külföldön, ezt nem engedhettem meg magamnak és nem is erre vágytam.

Aztán jött az ötlet nem is tudom, honnan: önkéntesnek kimenni!
Ideális megoldásnak látszott: igaz, hogy önkéntesmunkáért nem jár fizetés, de általában szállás és ellátás igen, amivel lehet kicsit spórolni. Plusz még hasznossá is tehetem magam, amúgy is régóta motoszkált a fejemben, hogyan tudnék tenni valamit a fejlődő, szegény országokért. Rávetettem magam a világhálóra és napokig böngésztem ilyen lehetőségek után. Találtam is bőven: nagyon sok szervezet, alapítvány keres külföldi önkénteseket Nepálba a legkülönbözőbb területekre. Leggyakrabban valamilyen szociális tevénységhez várnak segítőket: iskolában tanítani (főleg angolt), árvaházakba gyermeknevelőket, kórházi kisegítőket, ápolókat, medikusokat, vagy szociális munkásokat pl. nők oktatására, hátrányos helyzetű gyerekekkel való foglalkozásra stb.

Emailben több nepáli szervezetnél érdeklődtem, aztán végül kiválasztottam a legszimpatikusabbnak tűnő lehetőséget. A neheze csak ezután következett: meg kellett arról győznöm a munkahelyemet és a családomat, hogy "miért kell nekem egyedül egy ilyen ... helyre mennem" és "normális vagyok-e". Miután megkaptam a 4 hónap fizetésnélküli szabit és mindenki beletörődött, hogy tényleg elmegyek Nepálba, szeptember 16-án útnak indultam.
A fogadó szervezet, akiknél végeztem az önkéntesmunkát nagyon rugalmas volt. Kértem őket, hogy az érkezésem után még 1-2 hetet pihenéssel, 'akklimatizációval' tölthessem, mielőtt elkezdeném a munkát. Néhány nap múlva azonban már ráuntam, hogy egymagamban uristáskodjak Katmanduban. A szervezet egyik vezetőjének, Bhadrinak a lakásába költöztem, ahol volt már két külföldi önkéntes: egy olasz fiú és egy osztrák lány. A lány néhány nap múlva indult haza, 3 hónapot töltött ott, és nagyon sokat mesélt az élményeiről. Ő több helyen is dolgozott, vidéki kis faluban tanított és egy katmandui árvaházban is volt gyerekfelügyelő.
Én is legszívesebben egy árvaházban dolgoztam volna. Azonban Bhadri egy kis iskolát ajánlott nekem Patanban, ahová hátrányos helyzetű gyerekek jártak. Elmondta, hogy a 'pricipal lady' valami távoli rokona és nagyon kedves és borzasztóan örülnének, ha jönne hozzájuk egy külföldi önkéntes tanár. Nem volt ellenemre a dolog, elfogadtam. Örültem, hogy nem maradok Katmandu zsúfolt belső negyedeiben.

Néhány napig, amíg Bhadriéknál laktam, az öccse tanított nekem egy tucat alapvető nepái kifejezést, mondatot, amire később nem is volt nagyon szükségem, mivel angolul szinte mindenhol megértettek. Hasznos volt viszont, hogy olyan dolgokat is elmondtak nekem, hogy milyen módszerekkel tudnék mint külföldi nepáli gyerekeket tanítani.

Pár nap múlva Bhadri elvitt az iskolába, ahol aztán a munkámat végeztem. Nagy meglepetésemre az iskola vezetője, 'principal lady-je' egy hozzám hasonló korú lány volt. Nagy örömmel fogadott, főleg annak örült, hogy én is olyan alacsony vagyok mint ő (a nepáli nők, főleg a mongolid típusúak alacsonyabbak, mint a magyar átlag).

Bemutatott a többi tanítónőnek, akik szintén fiatal lányok voltak. Ebben az iskolában 5. osztályig tanultak a gyerekek, beleértve az iskolaelőkészítő 'nursery', 'lower kindergarten' és 'upper kindergarten' osztályokat.

Bijayával, az iskola igazgatónőjével


Körbevezetett a kis iskolában, amely első pillantásra nagyon kellemesnek hatott a sok virágágyással és árnyékot adó fákkal, viszont az iskola épülete már eléggé lepusztult volt, omladozó, átázott falakkal, bent sötét kis osztálytermekkel. A gyerekek nagy kíváncsisággal fogadtak, sugdolóztak és nevetgéltek, amikor minden osztályban bemutattak nekik. Meglepett, hogy angol vezényszavakkal utasítják őket a tanítónők. Én 'Nora Miss' lettem, így szólítottak ezután. Akkor nagyon zavarban voltam, nem tudtam mit mondjak nekik, és hogy egyáltalán mennyit értenek angolul.

Az iskola tanítőnői

Az iskolalátogatás után Bhadri elvitt a fogadó családomhoz, akiknél laktam. Szerencsére az iskolától csak egy negyedóra járásra laktak, Patan egyik előkelő negyedében. Az igazi meglepetés akkor fogadott, amikor beléptünk a többemeletes családi házukba. Álmomban sem gondoltam, hogy egy olyan helyen fogok lakni Nepálban, amely még a saját otthonomál is különb. Lelkiekben felkészültem mindenre, hogy nem lesz fürdőszoba, rendes wc, melegvíz, puha ágy. Tisztában voltam azzal, hogy a nepáli életszínvonal messze alatta van a mienkének, de erre tényleg nem számítottam.
A családban két fiú volt, de csak az egyik volt otthon édesanyjával, a másik bentlakásos iskolában tanult. Az apa a brit hadseregben szolgált külföldön, így már érthető lett számomra, miből telt nekik ilyen szép otthonra. A nagyobbik fiú is akkor a brit hadsereg felvételiére készült. (Azóta megtudtam róla, hogy felvették és Angliában van kiképzésen) Az anyuka otthon volt egész nap.

Fogadócsaládom

A munkát csak pár nap múlva kezdtem meg, mivel sztrájk volt, ami akkoriban elég gyakran előfordult Nepálban. Ilyenkor az iskolákban sem volt tanítás. Az első nap nagyon szokatlan volt számomra. Az iskolában a tanítás 10 órakor kezdődött mindennap, szombat kivételével, akkor nem volt tanítás. Tanítás előtt 9.45-re mindenkinek ott kellett gyülekezni az udvaron, és katonás sorokba felállni osztályonként. Aztán kezdődött a reggeli torna, amelyet a legnagyobb fiú vezényelt le, aki a többiek előtt állt kint. Utána nepáliul és angolul is elmondták az iskolai 'himnuszt', ami nagyjából arról szólt, hogy 'jól fogok tanulni, engedelmeskedem a tanáraimnak, a lehető legjobbat hozom ki magamból' stb. Ezután az egyik tanárnő beszélt a gyerekekhez nepáliul, majd sorban elvonult mindenki a saját osztályába. Mindenkin az iskola egyenruhája volt, ez egész Nepálban szokás, minden iskolának más színű egyenruhája és jelvénye van, még a legszegényebbek is ebben járnak suliba. És minden gyerek nyakában ott lógott a diákigazolványa.

A tanításban teljes szabadságot hagytak nekem, ami jó is volt, meg nem is. Mivel nincsen tanári képzettségem és az ottani tananyagot sem ismertem, elég nehéz volt kitalálnom, hogy mit tudnék a gyerekeknek tanítani. Főleg a kicsikkel voltam gondban, akik egyáltalán nem értettek még angolul, csak szavak tudtak. Ezért főleg az 1-2-3-4-5 osztályokban tanítottam angol nyelvet. Az nagyon meglepett, hogy az elsősök már tudnak írni nepáli és latin betűket is. Ezeket már a kindergarten osztályokban tanítják ott (4-5 éveseknek!). Nagyon sok szót ismertek és kiválóan elbetűzték mindig. Sokszor olyan gyorsan, hogy én követni sem tudtam őket. Volt, hogy olyan szót használtak, amit én addig nem ismertem, pl. a füzetre azt mondták, hogy 'kapi', amit én 'exercise-book'-nak tanultam. Aztán leesett, hogy ez a szó nepáli és valószínűleg az angol 'copybook'-ból származik. (Egyébként a nepáli nyelv egyre több angol szót vesz át, többé-kevésbé eltorzított formában.) Szóval a szókincsük szuper volt, de mondatokban használni már nemigen tudták őket. Próbáltam szintjüknek megfelelő példamondatokat tanítani nekik, de ez elég unalmas volt számukra.

Ilyenkor kitaláltam valami játékot nekik, a legjobban az akasztófának örültek, mivel ez volt a legegyszerűbb. 4-5 osztályokban barkochbát is játszottunk, ők nagyon élvezték, engem viszont eléggé fárasztott, mert nem értették meg, hogy nem lehet mindig rákérdezni.
Tény, hogy van 'nepáli logika', mivel mikor később Narayannal játszottuk ezt a játékot, ő is ugyanilyen hibákat vétett, mint a gyerekek.
Viszont olyan dolgokat is tudtak, hogy akkoriban volt Amerikában az elnökválasztás, és mindenki John Kerrynek drukkolt. (Szomorúak is voltunk, mikor Bush nyert.)

Volt alkalom, hogy más tantárgyat is helyettesítettem . Pl. matematikát, amelyben jó voltam mindig, ott viszont meglepődve láttam, hogy az írásbeli osztáshoz hozzá sem tudok szólni.
Ugyanis náluk más technikával számolnak, vízszintesen írják le, nem függőlegesen, ahogy mi tanultuk. Hogy ne süljek fel a harmadikasok előtt, gyorsan megnéztem a könyvükben, hogyan is van ez.
(Mégis csak messzire kerültem otthonról! ;-) )

4-5. osztályos fiúk

A 'Social studies' tárgy nekem nagyon tetszett: olyan hétköznapi dolgokról tanulnak a gyerekek, mint pl. hogyan lehet levelet, csomagot, pénzt küldeni postán, vagy közlekedési szabályok. Ezek az ismeretek sokkal hasznosabbak az életben, mint az a lexikai tudás, amit nálunk tanítanak az iskolák. Itt az egészségmegőrzésről, betegségekről is sokat tanulnak a gyerekek. Volt egy könyvük a negyedikeseknek (már nem tudom, melyik tantárgyhoz), amelyben fontos történelmi személyekről, tudósemberekről voltak olvasmányok. A híres nepáli uralkodókon, Gandhin, Buddhán kívül írtak még benne Benjamin Franklinról, Jézusról,Tolsztojról is! Nem tudom, a magyar iskolai tananyagban mikor hallanak a diákok először (és mit) Buddháról. Nekem egyáltalán nem rémlik, hogy az iskolában tanultam róla valamit is.

A tanítási időn kívül sokszor csatangoltunk együtt Bijayával. Nagyon jó barátnők lettünk és vagyunk mind a mai napig. Elmesélte, hogy milyen nehéz körülmények között működteti ezt az iskolát, amely főleg szegénysorsú gyereknek próbál az állami iskoláknál valamivel színvonalasabb oktatást nyújtani. Bár magániskola, a tandíjat (havi 200Rs) csupán a tanulók fele bírja kifizetni, a bevételük nagyrésze adományokból származik. Ebből fizette ki Bijaya a tanárokat és az iskolaépület bérleti díját, amely ilyen leromlott állapotban is elég sok volt. A külföldi önkéntes tanároknak azért örül nagyon, mert az emeli az iskola színvonalát és több gyereket odavonz.

Az új iskola udavara

Amióta ott voltam 2004 őszén, sok minden változott Bijaya iskolája életében. Mivel a régi rossz iskolaépület bérletét már nem bírták kifizetni, az iskola átköltöztött egy új helyre. Patan egy új, külső negyedében egy üres telken építettek egy hatosztálytermes iskolát. 2007 márciusában jártunk ott náluk.